fogoly [ otthon, felejtős, polc, képek ]
Aug 23, 2026
Átdolgozva 2026. október 5-én. Az új rész: Leninizmusról, utólag.
Az antikvarium.hu-n rettenetesen olcsón beszerezhetőek a rákosi és kádár kor könyvi relikviái, a Szikra (a későbbi Kossuth Könyvkiadó), a Művelt Nép, az Olcsó Könyvtár stb. Ezek az állami szocialista népművelési erőfeszítés fontos támaszai voltak, a Szikra-Kossuthnál kicsi (akár zsebre tehető) formában a munkás elérhető (államilag kiszabott fix áron) Marx-Engels-Lenin esszéket olvashatott, a Művelt Nép és az olcsó könyvtár által főleg szépirodalmat.
Ezek az érdekes akkori-anyagok most is olcsón beszerezhetőek, mivel alapvetően sok van belőlük a használt könyv piacon, annyi hogy lomtalanításkor még a földön is rugdossák az emberek. Olcsó kötés, olcsó nem túl jól időtálló már majdnem a kezedben széteső és elszíneződött papír, mindenkinek is a nagyszülei polca vagy legalább a padlás néhány sarkában összegyűrve biztos ott vannak.
Gondolná az ember, hogy az Állami Tudományos Könyvkiadó, ugyanebbe a magyar könyvkiadócsoportba tartozott, olcsó papír és emblematikus kék alapon fehér csíkos borító, amiben a legtöbb nagyobb ókori filozófust lefedi publikációival. Én legalábbis ezt gondoltam egészen addig amíg kiderült hogy valószínűleg ezek a magyar nyelvű könyvek Magyarországon nem is cirkulálhattak széles körben, mivel az Állami Tudományos Könyvkiadó egy román bukaresti kiadó aki románul (Bukarestben) és magyarul (Kolozsváron) publikált. Találtam rá bizonyítékot hogy volt a két nemzet között egy kulturális könyv csere megállapodás, ez viszont főleg szépirodalmat érintett, filozófiai szakkönyvet aligha, feltételezhetőleg csak az antikvarium.hu-nak köszönhető az hogy a belföldi használtkönyv-piacon ezek egyáltalán fellelhetőek, ti. az antikvárium megosztja piacát Erdéllyel.
Eljutunk első találkozásomig C.I. Gulian Aristoteles kötetével (1952, Állami Tudományos Könyvkiadó), amit még jó pár éve vettem mikor klasszika-filológiát hallgattam. Mint utólag kiderült, Gulian mindösszesen 50 oldal bevezetőt írt a 200 oldalas szöveggyűjteménybe, de ezt csak a minap sikerült végigolvasnom. Ennek a fő oka, az ahogy Gulian az általa feldolgozni kívánt anyaggal bánik, első olvasási kísérletem végén valami olyasmi megállapítással (és ellenszenvvel) vetettem félre a könyvet, hogy "nem érti", "ezek a kommunisták nem akarják megérteni", mivel azóta sokkal többet tudok a marxizmus-leninizmusról, ezért újonnan ezt a megállapítást egy kicsit cizellálnám, és Guliant kiemelném a téma egyoldalú kritizálása, és szégyenkezés nélküli kvótaleninizmusa miatt. Ez utóbbit kifejtem.
Gulian írása tántorog a nyers enciklopedikusság, és egy lenini "osztályharc a filozófiatörténetben" irányzat buzgó nem-kifejtése, inkább csak Lenin "Filozófiai jegyzetei"-re vonatkozva, Aristoteles idealisztikus elemeit egyből, érv nélküli elvetés között.
Elkezdtem utána nézni, hogy haragomat próbáljam kontextualizálni (ezáltal feloldatni), vagy hogy valami jót, és pozitívat olvassak erről az emberről akibe (szerintem nem szorult, legalábbis amikor ezt írta, egy darab filozófia precizitás sem). A nagy utánajárás közben, eszembe jutott a "halottról jót vagy semmit" közmondás, amiről kiderült, hogy Khilónhoz vezethető vissza: τὸν τεθνηκότα μὴ κακολογεῖν, vagyis "a halottat ne gyalázd"[1] (a latin "De mortuis nil nisi bonum" ti. "halottról jót vagy semmit", csak egy jóval későbbi, 15. századi fordításból jön). Tehát nem "csak jót", hanem a kikötés az hogy "ne gyalázd", vagyis igazat mondani szabad. Gulianról olyat, aki jót mondott volna, nem találtam. Hogy igazat mondanak-e, nem tudom eldönteni. Reméljük, ismerték a közmondást, és nem csak gyaláznak.
„C.I. Gulian gátlástalan opportunista volt. Nála a filozófiai témák tárgyalásának módja szigorúan a nap politikai barométeréhez igazodott. Mielőtt egyetlen szót is leírt volna filozófiából, Gulian elolvasta az adott napi Scânteia vezércikkét és azt, amit a Lupta de clasă írt stb.” - Flonta & Vasile, „Despre viața filosofică de dinainte de 1989”[2]
Flonta 2003-as nyilatkozatából megtudjuk, hogy ez valami átmenet lehetett, Gulian nem volt mindig ilyen (az Aristoteles-könyv egyébként 51-ben jött ki).
„Nekem is volt egy könyv tőle, ami azt hiszem 1947-ben jelent meg, egy etikai tárgyú mű [...] Ha értettél hozzá, többé-kevésbé értékelni tudtad ezt a munkát, de nem tagadhattad hogy a szerző komoly tárgyi tudással rendelkezett. 1951-re viszont Gulian felismerhetetlenné vált. Az az identitás, ami abból a könyvből kirajzolódott, eltűnt; egy másik identitás lépett a helyébe!” - Mircea Flonta, interjú (2003)[3]
Tismăneanu, aki más okokból nem kedvelte Guliant, nem feltétlenül a filozófiai opportunizmusa, hanem sokkal komolyabb, politikai-biográfiai okokból, amikre az írás végén még visszatérek, függetlenül megerősíti ugyanezt: két korai, ígéretes könyvét nevezi meg ("Introducere în etica nouă" és "Introducere în sociologia culturii"), amikben Gulian Marx mellett Georg Simmelt, Max Schelert, valamint Alfred és Max Webert idézte és olvasta.[4]
Visszatérve a szöveghez, kvótaleninizmusát ebből vezetném le: az előbb említett ingadozása a nyers enciklopedikusság, és túlzottan Lenin-re támaszkodása által számomra az a kép alakult ki Gulianról, olvasás közben, hogy alapvetően valamilyen szinten tisztában kell lennie azzal amit és amiről ír, de képtelen a témában intellektuálisan elmélyülni folyamatos Leninezése miatt, amik ráadásul (mint számíthattunk rá), nem Leninnel való gondolkozás, hanem egy furcsa skolasztikus Leninre való hivatkozás. Lenin olyan bánásmódot kap az ő részéről, mint mondjuk Aristoteles a középkorban, vagy Aquinói Szent Tamás mint az egyház doktora, kérlelhetetlen tekintélyre hivatkozást.
Itt közbe lehetne vágni, hogy "de ilyen volt a Sztálinizmus, mindenki a pártprogramot volt kénytelen követni", ezeket a kritikákat most tegyük félre, és amennyire tudjuk foglalkozzunk csak a szöveggel, a végén visszatérünk rá.
A szöveg olvasása alatt az olvasónak az a benyomása támad mintha szegény Aristotelest az egyik pillanatban a fejénél fogva verné a falba aztán a következőben megsimogatja hogy "tegyük félre az ellentéteinket, de csak azért mert mégis valamennyire materialista voltál", mire az olvasó észbe kap Aristoteles már a földre van dobva és Gulian vasbakanccsal rugdossa mert idealista tévelygésekbe bocsátkozott.
Az egyetlen értékelhető szekció amikor Marxxal példázik Aristoteles "pénzelméleténél". Ez az egyetlen egy szekció ahol Marx van hivatkozva (!), emellett itt Lenin egyáltalán nem szól bele, az érdekes pedig az hogy a legméltányosabb szekció lévén, igazából az egész egy tankönyvi újramagyarázata Marx-Tőke Aristotelesre vonatkozó részének. Az eredeti idézet:
„Arisztotelész lángesze éppen abban mutatkozik meg ragyogóan, hogy az áruk értékkifejezésében egyenlőségi viszonyt fedezett fel. Csak kora társadalmának történelmi korlátjai akadályozták meg őt annak a megfejtésében, miben is áll „valójában” ez az egyenlőségi viszony” - Marx, A tőke[5]
Tehát még ezt a szekciót sem lehet, jó szájízzel Gulian neve mellé írni. Viszont ha már tudjuk Marx hogyan beszél Aristotelesről, vessük össze ezt azzal ahogy Gulian beszél róla. Általában az írás nagy része felsorolás felsorolás után a következőképp: "Aristoteles azt gondolta..."
De aztán amikor úgymond "Gulian" "nem ért Aristotelesszel egyet" a nyelvhasználat osztály-antagonisztikussá változik: "A. nem tudta túllépni", "nem látja világosan", "nem ismeri fel", "nem látta meg", természetesen ezután gazdag Lenin referenciákkal szórja meg a szöveget.
Itt kiviláglik hogy Gulian egyértelműen nem a hegeli-marxi immanens-kritikát végzi, ilyen lenin-"Filozófiai jegyzetek"-fiúként nem is tudná, mivel nem Leninnel gondolkozik, inkább általa.
Számomra egyszerre szomorú és nagy csalódást okoz belegondolni hogy valakinek Erdélyben talán ez lehetett az első találkozása Aristotelesszel vagy netán a filozófiával mint olyan, egy ilyen végtelen hibás érvelésű, szégyenteljesen reduktív, és aktívan diszkreditáló szellemű írás.
Ehhez azért hozzá kell tennem, hogy a könyv maradék másfélszáz oldala, Bodor András és Szabó György fordításában, egy tisztességes, hű szöveggyűjtemény, egy jó olvasókönyv, Gulian csak elé van ragasztva. Az az erdélyi olvasó, aki itt találkozott először Aristotelesszel, ha átlapozta a bevezetőt, vagy ha olyan volt mint én, és félredobta, majd évekkel később visszatért hozzá, a végén mégis Aristotelest kapta a kezébe, nem csak Guliant. Legalább kiadták. Hogy ez 1952-ben mekkora szó volt, azt nem tudom eldönteni.
Már majdnem teljesen deszenzitálva találtam magam Gulian témával és magával Aristotelesszel mint gondolkodóval szembeni tisztességtelen bánásmódjára, mikor belefutottam ebbe az egyszerűen felháborító bekezdésbe:
„A legfőbb bizonyíthatatlan elv, az aristotelesi logika szerint, az ellentmondások megengedhetetlenségének elve, az az elv, hogy feltétlenül „mindent vagy állítani, vagy tagadni kell” és „lehetetlen, hogy valami ugyanabban az időben létezzék és ne létezzék”. Aristoteles szerint ezt az elvet bizonyítás nélkül el kell fogadnunk.” - C.I. Gulian[6]
Hogy érti hogy "bizonyítás nélkül el kell fogadnunk", miről beszél egyáltalán? Aristoteles világosan kimondja, hogy az ellentmondás-mentesség elvének közvetlen bizonyítása lehetetlen, ebből épp nem az következik, hogy dogmatikusan, indoklás nélkül kellene elfogadnunk, hanem hogy csak egy másfajta, közvetett (elenktikus) bizonyítás jöhet szóba.
Elsőként nézzük magát az elvet, amire ez az egész vonatkozik:
„...lehetetlen, hogy egy és ugyanaz az állítmány egy és ugyanazon alanyhoz egyszerre és ugyanazon vonatkozásban [...] hozzá is tartozhassák, meg ne is.” - Aristoteles, Metafizika[7]
Maga a közvetett bizonyítás pedig így néz ki:
„De cáfolat formájában még a fenti állítás lehetetlenségét is be lehet bizonyítani, s ennek egyedüli feltétele, hogy az, aki kétségbe vonja a mi tételeinket, állítson valamit. Mert ha nem állít semmit, akkor nevetséges volna ellenérvet keresni azzal szemben, akinek magának sincs semmi érve [...] Az az ember, aki így tenne, amennyiben így tenne, olyan volna, mint valami növény.” - Aristoteles, Metafizika[7]
Vagyis aki tagadja az elvet, már azzal hogy bármit is állít (bármit, aminek jelentése van), eleve előfeltételezi azt. Aristoteles szerint aki ezt nem fogadja el, az képtelen értelmes állítást tenni. Ez egy valódi, ha közvetett bizonyítás, nem pedig egy dogmatikus "fogadjuk el, mert fogadjuk el". Gulian a növény, ami a földre tepert Aristoteles arca mellett csírázik.
"kiki abban téved, amit nem ismer" - Aristoteles, Metafizika[7]
Az iróniát az is csak fokozza, hogy Lenin akit Gulian a könyv szinte minden oldalán idéz, pont erről a szöveghelyről írt is valamit, csak épp Gulian nem idézi.
„A Metafizika elején rendkívül makacs harc Hérakleitosz ellen, a lét és nem-lét azonosságának eszméje ellen (a görög filozófusok megközelítették, de nem birkóztak meg vele, a dialektikával). Általában felette jellemző: mindenütt, „lépten-nyomon”, a dialektika eleven csírái és kérdésfeltevései...” - Lenin, Filozófiai jegyzetek[8]
Ahol Lenin "lépten-nyomon" a dialektika csíráit látja, Gulian csak az osztályellenséget, vulgár-leninizmus ha van ilyen, akkor Gulian az ékköve. Ezt abban a szellemben értem, ahogy Lukács beszél vulgármarxizmusról a „Történelem és osztálytudat”-ban.
„Az ortodox marxizmus tehát nem Marx kutatási eredményeinek kritikátlan elismerését, nem meghatározott tézisekbe vetett „hitet”, nem egy „szent” könyv értelmezését jelenti. A marxizmust illető ortodoxia szinte kizárólagosan a módszerre vonatkozik.” - Lukács György, Történelem és osztálytudat[9]
Gulian skolasztikus Lenin-idézgetése mellőzi a módszert.
Más pontokon Gulian elköveti azt a hibát, hogy a földön fekvő Aristotelest miközben gyomron akarja rúgni, mivel nem volt elég körültekintő, egy földből kiálló acél szőlőkaróba rúg. Amit talán a legjobban ezen a szöveghelyen lehet illusztrálni:
„Aristoteles nem ismerte fel, hogy a logikus gondolkodásnak tükröznie kell az ellentétek harcából származó változásokat és átalakulásokat.” - C.I. Gulian [6]
Ez a bizonyos szőlőkaró nem más, mint egy fogalmi különbségtétel, amit maga Gulian sem tisztáz: van a logikai ellentmondás (egy állítás és tagadásának egyidejű igazsága - az ἀντίφασις), és van a természetes ellentét (hideg-meleg, lehetőség-valóság - az ἐναντία). Aristoteles kizárólag az elsőt tiltja a logikában, mint előbb tisztáztuk, a másodikat viszont kifejezetten a változás alapelveként használja a Fizika I. könyvében.
Πάντες δὴ τἀναντία ἀρχὰς ποιοῦσιν [...] Ὅτι μὲν οὖν τἀναντία πως ποιοῦσι τὰς ἀρχάς, δῆλον. καὶ τοῦτο εὐλόγως.
„Mindenki bizony az ellentéteket teszi meg elvekké [...] Hogy tehát mindannyian valamiképpen az ellentéteket teszik meg elvekké, az világos. És ez ésszerű is.” - Aristoteles, Fizika (saját magyar fordítás)[10]
Tehát ésszerűnek tartja az ellentétek mint rendszeralkotó alappilléreknek való használatát, szó sincs elvetésről. A következő mondatban kifejti:
Ληπτέον δὴ πρῶτον ὅτι πάντων τῶν ὄντων οὐθὲν οὔτε ποιεῖν πέφυκεν οὔτε πάσχειν τὸ τυχὸν ὑπὸ τοῦ τυχόντος, οὐδὲ γίνεται ὁτιοῦν ἐξ ὁτουοῦν [...] ἀλλὰ λευκὸν μὲν γίνεται ἐκ μέλανος ἢ τῶν μεταξύ, καὶ μουσικὸν οὐκ ἐκ παντὸς ἀλλ᾽ ἐξ ἀμούσου.
„Először is meg kell ragadnunk, hogy a létezők közül semmi sem hat természeténél fogva akármire, és nem is szenved el hatást akármitől, s nem is jön létre bármi bármiből [...] hanem a fehér a feketéből vagy a köztes árnyalatokból jön létre, és a zenei sem akármiből, hanem a nem-zeneiből.” - Aristoteles, Fizika (saját magyar fordítás)[10]
Ezzel a vád kifejezett tartalma megdőlt: Aristoteles nem "nem ismerte fel" az ellentétekből származó változást, hanem rendszeresen leírja, csak nem nevezi logikai ellentmondásnak, mert nem is az.
Egy valódi hiányt viszont érdemes kimutatni, már csak azért is, mert Gulian nem említi. Aristotelesnél a változás két ellentétes végpont között zajlik, és a hordozó (az alany) az, ami áthalad rajtuk: a fehér a feketéből lesz, de a színpár maga nem hoz létre semmit önmagából. Hiányzik az a mozzanat, hogy maga a feszültség termelje ki a saját feloldását, és hogy a feloldásban az ellentétek egyszerre szűnjenek meg és őrződjenek meg, ez valóban csak Hegelnél jelenik meg, akiről Lenin lényegesen többet írt mint Aristotelesről, de Gulian egyáltalán nem említ. Ennyiben van olyan értelme a "harc"-nak, ami Aristotelesnél nincs meg.
De ahogy láttuk ezt pontosan így mondja ki Lenin is: a görögök "megközelítették, de nem birkóztak meg vele", és a szöveg "lépten-nyomon" tele van a dialektika eleven csíráival. Ez Gulianhoz képest szinte "jóhiszemű" olvasata a Metafizikának, nem reduktív, és látszik, hogy Lenin aktívan meg akarja érteni, hogyan és milyen okból írhatta mindezeket Aristoteles. Gulian a megtestesült dialektika hiányát váddá alakítja, mondván hogy Aristoteles ezt "nem ismerte fel", "nem látta meg", majd indokot is rendel hozzá:
„Aristoteles, mint a rabszolgalázadások ellen óvóintézkedéseket kereső rabszolgatartó állam ideológusa hajlott arra, hogy mind társadalmi, mind logikai síkon szembeforduljon az ellentétek harcával. Ezért támadta a herakleitosi felfogást is.” - C.I. Gulian[6]
Ergo a rabszolgatartó állam ideológusa nem is akarhatta (!) meglátni. A materialista jó, az idealista rossz és még gonosz is, ez az osztályharc vulgár-leninista redukciója, szinte egy jellemhiba. Az examinált gondolkodóból vádlott lesz ezáltal, rabszolgatartó háttere miatt osztályellenség, és még az idealista gondolatai árnyéka is elvetendő. Ez a disztinkció egyáltalán nem segíti a gondolattörténetet - pedig akár segíthetné, ha nem mindent ezen keresztül, és ilyen barbár módon ítélnének meg, ahogy Gulian teszi.
Ez a vulgár-leninista metodológia semmi mást nem tesz, mint visszahozza a bináris gondolkodást, és ezáltal leszortírozza a gondolatokat. A megszüntetve-megőrzésből kimarad a megőrzés mozzanata: és az idealista Aristotelest nem meghaladja, csak kivonja. A tagadásból nem lesz semmi, nem áll elő belőle harmadik. Hol van tehát az ellentétek harca, amit Gulian számonkér, ha az ellentét egyik oldala csak simán megsemmisíti a másikat, és semmi visszahatás nem lehetséges? Amit Aristotelesen kér számon, azt maga sem teszi meg, és nem is teheti, mert ehhez előbb el kellett volna olvasnia. Legalább Lenint.
Mielőtt tovább mennék, érdemes itt megjegyezni: amit a szövegről írtam az teljesen az én olvasatom. Gulian opportunizmusára viszont két tanúm van (Flonta Vasile-lel, és Tismăneanu), akik egymástól függetlenül nagyjából ugyanazt mondják. Másrészről a következő politikai életrajz, gyakorlatilag egyetlen ember, Tismăneanu tanúvallomásán áll. Ezen kívül Gulianról szinte semmit nem találtam, se jót se rosszat, olyat aki jót mondott volna róla meg végképp nem (ahogy fentebb már írtam), lehet azért mert nincs mit, de az is lehet hogy csak rossz helyen kerestem.
Visszatérve Mircea Flonta és Cristian Vasile tanúbizonyságára: az elmondottak nem azt bizonyítják, hogy Gulian tényleg a napi Scânteia-t olvasta írás előtt, ezt nem az én dolgom eldönteni. A szöveg szerintem viszont magáért beszél, bátorítok akárkit hogy olvassa el ő is magának, nem hiszem másra fog jutni mint én 2026-ban, illetve amit Gulian volt kollégái mondtak.
Ezért nevezem mindezt kvótaleninizmusnak, és nem egyszerű félreértésnek vagy tévedésnek: egy félreértés esetében számítani lehetne legalább ravaszság vagy szándékosság hiányára, itt viszont pontosan tudta mit kell írnia ahhoz hogy a kor politikai barométere szerint boldoguljon, Aristoteles és Lenin csak nyersanyag volt ehhez. Ezt láthatólag Tismăneanu román politológus is pontosan így látja:
„Gulian a tökéletes akrobaták fajtájához tartozott.” - Tismăneanu, „Cine a fost C. Ionescu-Gulian?”[11]
De nem mindenki volt akrobata: Florica Neagoe filozófiatörténész 1965-ben, egy Securitate által rendezett koncepciós leszámoláson, megtagadta hogy elítélje Bugnariu dékánt. Gulian viszont, Leonte Răutu (a pártvezetés fő ideológusa, a kulturális élet szinte korlátlan felügyelője) ideológiai eszközeként, pont ezt az engedelmességet várta el másoktól, és ki is tagadta, akitől nem kapta meg: Maiorescu hagyományát, Floriant, Petrovicit, Negulescut, Noicát, Blagát, (ezeknek mind nyugodtan utána lehet nézni!) Neagoe is köztük volt. Ezek után most reméljük feloldódik a korábban félretett "de ilyen volt a Sztálinizmus, mindenki kénytelen volt", Neagoe bizonyítja, hogy volt választás, Gulian csak a kényelmesebbet, történetesen az el nem hivatott karrierista pártfunkcionárius opciót választotta.[4],[11]
Tismăneanu egy 2010-es blogbejegyzésének címe "Un Roller al filosofiei", Mihail Roller után nevezve, aki a sztálinista román történelemhamisítás fő építésze volt. Egy másik írásában Tismăneanu maga vonja meg a különbséget kettejük között:
„Az opportunista kaméleon C. Ionescu-Guliannal, a román filozófia sírásójával ellentétben, Roller neurotikus módon valóban hitt a küldetésében, nem tudta volna mímelni az új imperatívuszokhoz való alkalmazkodást. Sztálinizmusa strukturális és végleges volt, egy teljes szenvedélyből született. Egzisztenciális azonosulásról volt szó.” - Tismăneanu, „Un posedat ideologic”[12]
Halála után saját Akadémiája is inkább hallgatott, mint dicsért volna:
„Az Akadémia egy szikár közleményben adta tudtul »szomorúan«, hogy elhunyt egy tagja, akit termékeny gondolkodóként mutattak be, akinek művei tengereken és országokon át lefordíttattak. Egy szó sem esett a román filozófia elpusztításáról, még csak egyetlen szó sem az »árnyakról« ennek az »obszedáló évtizednek« epitómjának életében...” - Tismăneanu, „Cine a fost C. Ionescu-Gulian?”[11]
Gulian végezetül a zárszóban a neotomistákat vádolja meg pontosan azzal a módszerrel, amit ő maga végez egész könyvön keresztül:
„A neotomisták zagyvaságaikat összefüggéseikből kiragadott Aristoteles-idézetekkel tűzdelik tele, amelyek azonban az aristotelesi tételek teljes összefüggésükben homlokegyenest ellenkeznek, mert a nagy görög filozófus materialista gondolkodása hatja át őket.” - C.I. Gulian[6]
Pontosan ezt teszi ő maga is, csak épp Leninnel, vagy amilyen történelmi-materialista fogalomba sikerül éppen belekapaszkodnia. Kiragad ezekből valamit amit épp igazolásra tud használni, és a "harc"-ot ugyanúgy meghamisítja mint ahogy a neotomistáknak felrója Aristoteles rendszerének meghamisítását. Az immanens kritika nem jöhet kívülről, kiragadva, a rendszer belső összefüggései és kontradikciói által végezendő.
Az ilyesfajta munkák rossz nevet adnak a marxizmusnak, Gulian nem viszi tovább a kritikát, az állam érdekében territorializál, azt az ideológiát szolgálva, amit az elmélet lenne hivatott leleplezni. Marx maga, még jóval Lenin és Gulian előtt, 1843-ban, Ruge-hoz írt levelében pontosan azt a módszert fogalmazza meg, amit Gulian egész könyvön át elmulaszt gyakorolni:
„Semmi sem akadályoz meg tehát bennünket abban, hogy kritikánkat a politika kritikájához, a politikában való pártot foglaláshoz, tehát a valóságos harcokhoz kapcsoljuk és velük azonosítsuk. Akkor nem doktrinér módon lépünk a világ elébe egy új elvvel: itt az igazság, itt térdelj le! A világ elveiből fejtünk ki a világnak új elveket. Nem mondjuk a világnak: hagyj fel harcaiddal, ezek ostobaságok; mi odakiáltjuk neked az igazi harci jelszót. Mi csak megmutatjuk neki, hogy voltaképpen miért is harcol, a tudat pedig olyan dolog, amelyet el kell sajátítania, még ha nem akarja is.” - Marx, levél Rugéhez (1843)[13]
Újragondolva lehet hogy Gulian csak egy sima leninista volt, egy hű pártfunkcionárius, pontosan az aminek Lenin a "Mi a teendő?"-ben az értelmiséget szánja: aki kívülről viszi el a tudatot a munkásokhoz. Amikor a fentieket írtam, a vulgár-leninizmus jelzővel azt akartam kifejezni hogy filozófiailag nem követi Lenint és kedve szerint egyszerűsít, de lehet hogy ennek a lehetőségét is eleve elsöpri a pártdoktrína, és nem is volt mit követnie, csak végrehajtania.
Mintha két Lenin lenne. Az egyik általánosságban a "Mi a teendő?" Leninje akinél az értelmiség kívülről érkezik és hozza a tudatot, filozófia pedig materialista és idealista táborokba rendeződik. A másik a "Filozófiai jegyzetek" Leninje, aki leül Aristotelesszel és Hegellel, és belülről próbálja megérteni őket (lehet az hogy "leül velük" egy kicsit erős, de tagadhatatlanul leült és megpróbálta érteni őket). A külső és a belső. Leninizmusként elsőre a jegyzetek Leninjére vonatkoztam, de a valóságban pont nem ez tűnik az elsődleges leninizmusnak: a jegyzetek magánjegyzetek voltak, és csak Lenin halála után jelentek meg, a leninizmus, amit egy pártfilozófustól elvártak, a másik Lenin volt.
Ezért a vulgaritását most máshol látom. Nem az a baj, hogy nem a jegyzetek Leninje szerint ír, hanem hogy a jegyzeteket idézve nem hű hozzájuk. A "Filozófiai jegyzetek" a belső Lenin saját bajlódását és talán valamiféle módszerét mutatják a filozófia különböző irányzataival szemben, Gulian pedig ezeket lehivatkozva a pártdoktrínás, külső Lenin fegyverévé alakítja. Ami belülről gondolkodás volt, az nála egy kívülről jövő ítélet lesz, ami ellene megy, ahogy fentebb írtam, az immanens kritika követelményének, ti. hogy nem jöhet kívülről.
„Vesszenek a pártatlan írók! Vesszenek az irodalmi Übermenschek! Az irodalmi munka legyen része az egyetemes proletár munkának, legyen »kereke és csavarja« egyetlen egységes, nagy szociáldemokrata gépezetnek, amelyet az egész munkásosztály egész tudatos élcsapata mozgat.” - Lenin, „A párt szervezete és a pártos irodalom”[14]
Külső leninista filozófusként a belső lenini gondolatokat vesztette el, épp a külső Lenin által. De ez egy kicsit magának a Leninizmusnak is a következménye, azon belül is az "osztályharc a kultúrában" álláspontnak: ha a kultúra is csatatér, akkor a filozófus is katona. Érdekes meglátás, de hogy lehetne a filozófusnak ellensége? Ez a kérdés csak valami idealista tévelygés, a jó kérdés az, hogy »De milyen beosztásban van a filozófus?«
Vegyük Gulian lábjegyzetét a relativizmushoz, ami talán választ ad erre a kérdésre:
„Hazug szubjektív-idealista tanítás, amely ismereteink viszonylagossága alapján tagadja az objektív megismerés lehetőségét. A valóságban a történetileg fejlődő megismerés viszonylagos volta egyáltalán nem jelenti hogy az ne volna objektív értékű: »a viszonylagos igazságok összességéből alakul ki fejlődésük során az abszolút igazság« (Lenin), amely helyesen és minden oldalról tükrözi a valóságot.” - C.I. Gulian, 36. lábjegyzet[6]
Nehezen tudom hova tenni ezt a fajta osztályantagonizmust. Gulian alapján úgy tűnik, mintha ezek a kihelyezett pártfilozófusok folyamatosan csak agitáltak volna: diszkreditálja a filozófiai ágat, "hazug"-nak nevezi, aztán Lenint idézi, ahogy az igazság fejlődéselvű felfogásáról beszél, elég komoly hegeliánus felhanggal. Ez igazából nem is Leninről szól, hanem az osztályantagonizmus szításáról. Hegelt és a dialektikát bárki olvashatja, nehéz, de olvasható, a pártfilozófus mégis úgy viselkedik, mintha nem a társadalom része lenne, hanem fölötte állna, és onnan osztaná ki, ki kit gyűlöljön.
„A körülmények megváltozásáról és a nevelésről szóló materialista tanítás megfeledkezik arról, hogy a körülményeket az emberek változtatják meg és a nevelőt magát is nevelni kell. Ennélfogva a társadalmat el kell különítenie két részre – melyek egyike fölötte áll. A körülmények változtatásának és az emberi tevékenységnek vagy önmegváltoztatásnak egybeesését csak mint forradalmi gyakorlatot lehet felfogni és racionálisan megérteni.” - Marx, Tézisek Feuerbachról, 3. tézis[15]
Visszatekintve az egész írás kezdettől fogva kicsit történetietlen, erre jó példa a feljebb levő szöveg, hogy Marx Feuerbach-tézisét a lenini pártfilozófusra húzom, holott Marx nem róla beszélt. Ezt a kort kívülről, lezárt tárgyként kezelem, miközben Guliantól immanens kritikát és méltányosságot kérek számon. Így a saját kardomba dőltem. Engem is nevelni kell, tehát legyen ennyi elég.